2025. július 30-án búcsúztunk Hazai Évától a Fiumei úti sírkertben.
Nevét a szóróparcella parkjában a 17-es emlékkő őrzi.
A temetésen az alapítvány képviseletében Németh Gábor mondott beszédet:
Kedves barátok, tisztelt gyászoló gyülekezet!
Ha elvesztünk valakit, tényleg mintha egy egész világ veszne el, és mi, a túlélők törvényszerűen rájövünk, hogy ez az elveszett világ tele volt örökre megfejtetlenül maradó titkokkal, túl kevés volt az idő arra, hogy megismerjük a valódi gazdagságát. A közösen töltött idő egyszerre megbocsáthatatlan, folyamatos mulasztásnak látszik, helyrehozhatatlan hibákkal súlyosbítva, a hátrahagyottak, ha szerencsések, ilyenkor az örökkévalóság valamelyik tetszetős formájában, a mennyei viszontlátásban, egy új találkozásban reménykednek.
A mód, ahogyan itt és ma búcsúzunk tőle, tehát Hazai Éva végakarata nehezen értelmezhető másképpen, mint úgy, hogy nem hitt a Túlvilágban, ha azon valamilyen belakható Másvilágot kellene értenünk. Nem kérte égi hatalmak evilági képviselőinek közbenjárását. Szerintem nem hitt abban sem, hogy az én bármilyen formában átmenthető, hogy az úgynevezett lélek megszólíthatóan velünk, a túlélőkkel marad.
Egyszerűbben is fogalmazhatnék: úgy gondolom, Hazai Éva nem hitt a zsidók, a keresztények és a muzulmánok büntető-jutalmazó Istenében.
Minden oka megvolt erre, bármit is mondjanak a szabad akarattal érvelő teológiák. Úgy sejtem, hogy az, amit jobb kifejezés híján Gondviselésnek, Sorsnak vagy Végzetnek nevezünk, túlságosan megpróbálta ahhoz, hogy ne ossza az ateisták gyengéd és tapintatos véleményét: a Jóisten még mindig azzal jár a legjobban, ha azt gondoljuk róla, hogy egyáltalán nincsen.
Amint azt mindannyian tudjuk, akik ma eljöttünk ide, Évával a legrosszabb történt, ami egyáltalán történhet egy emberrel – férje, Hazai György elvesztése után néhány héttel a fia, Attila a „meghívott halált” választotta. Bár logikus következtetésnek látszana, akivel megtörténik a legrosszabb, többé nem hihet a Legfőbb Jóban. Azt mondja a józan ész, hogy akinek ezt kell megérnie, jogosítványt kap a világ gyűlöletére, az önpusztításra, a gyász legőrültebb formáira, a magára maradt ego tombolására. Éva mégis a másik, nehezebb utat választotta, mondhatnánk, éppen az ellenkező irányt. Az egóról való lemondást. A halállal szemben az életét állította. Fogadott unokáját, Jakabot féltő szeretettel támogatta, barátságait meleg szívvel ápolta, és létrehozta a fia emlékét őrző, műveinek utóéletét gondozó alapítványt.
Itt találkoztam vele életemben először, ezen a helyen, tizenhárom évvel ezelőtt.
Szerintem azon a májusi napon az Attilát búcsúztatók közül többen is így lehettünk ezzel. Az ember bizonyos kor előtt nem kíváncsi a barátai szüleire, többnyire csak akkor „megy föl” hozzájuk, ha a feljebbvalók üdvösen elhúztak hazulról. Akkor, 2012 májusában Éva egészen valószínűtlen tartással viselte el az elviselhetetlent, és bármilyen hihetetlennek tűnik így visszamenőleg, néha tündöklően elmosolyodott. Nem volt a mosolyában semmiféle blaszfémia, és az őrület jelének sem lehetett tartani. Úgy mosolygott, mintha felismert volna valamit, és ez a felismerés kikezdhetetlen nyugalommal töltötte volna el.
Pár hét múlva létrehozta az Attila életművét gondozó irodalmi alapítványt, majd az emlékét őrző díjat. Mindannyian, akik az azóta eltelt években részt vettünk az alapítvány munkájában, emlékszünk a Rózsa utcai délutánokra, emlékszünk a surányi találkozókra, Éva mosolyára, vendégszeretetére, csendes, visszahúzódó, támogató jelenlétére, emlékszünk a Nyitott Műhelyben rendezett díjátadókra. Ezeken az ünnepi alkalmakon virágcsokorral köszöntöttük, ezért fel kellett állnia a rejtekéből, előre jönnie a negyedik vagy ötödik sorból, ahová a nyilvánosság elől húzódott, az úgynevezett rivaldafénybe. Nem lehetett nem észrevenni, milyen nehezére esik, ha akár csak egy percre is, ráirányul a figyelem. Mintha legszívesebben láthatatlanná vált volna az év legfontosabb eseményén. Az idei alkalom kétszeresen is nehéz lehetett a számára, súlyos betegséggel küzdött hónapok óta, de mindent megtett, hogy a bajt leplezze, hogy észrevétlen maradjon. Ahogy feltűnt alakja az eseményre várakozók között, hirtelen úgy láttam, a lénye a díjazott személyéről döntő utolsó, Rózsa utcai találkozónk óta áttetszővé finomodott. Mintha csak közelebb került volna az áhított láthatatlansághoz.
Azt hiszem, valójában mi lettünk a túlvilága, Hazai Éva és Hazai Attila barátai, mindazok, akiknek dolgunk van ezzel az örökséggel. És most nem Attila emlékének megőrzésére, műveinek kiadására, nem a díjra, nem a progresszív fiatal magyar irodalom támogatására gondolok – hogy ezt a munkát bízta ránk, azt eddig is tudtuk. Hanem arra, ahogyan Hazai Éva élt. Bizalom, hűség, barátság, önzetlenség, lemondás, nagyvonalúság, bölcsesség és derű – ha lenne egyetlen szó, ami mindezeket magába foglalja, talán az volna alkalmas megnevezni, mi is az igazi öröksége.
Kertész Imre a Gályanaplóban azt írja: „Az nem kérdés, hogy van-e Isten vagy nincs. Az embernek mindenképpen úgy lehet csak élnie, mintha lenne.” Ha jól értelmezem, a kérdés tehát inkább az, vajon Isten hiányában, vagy tekintettel azokra a jelen lévő boldogokra, akik hisznek benne, fogalmazzuk ezt árnyaltabbra, vajon istenhit nélkül lehetséges-e „Istennek tetsző” életet élni. Hazai Éva mintha azzal a reménnyel ajándékozott volna meg minket, hogy a halhatatlanság távollétében a halandókba vetett hit is elég lehet a végső derűhöz, a méltósággal viselt élethez, és az ilyen élet zavarba ejtően hasonlatos ahhoz, amit a hívők kegyelemnek neveznek. Létezik vagy sem, elképzelni nem tudom, mivel lehetne ennél jobban a „mégiscsak legjobb Kisértet” kedvében járni.
